Bevillan a kép,
mikor óvodás fiammal
egyik októberben
csellengtünk az erdõn,
könnyedén, tekergõn
vettük a napot
s az avar, mi nekem térdig sem ért,
fiamat vállig eltakarta,
s kacagtunk, hogy zörgött minden,
olyan örömtelt és könnyed volt
az a délután...
soha nem jön vissza,
soha már...
S eszembe jut az is,
egy másik októberben
kisiskolás lányommal
leültünk a félméteres avarba,
s csak kacagtunk,
sertepertéltük a készséges leveleket,
kupacokat alkottunk,
közben õ elmesélte
mi történt ma vele,
körülöttünk az õsz hangulata
s a néptelen erdei út...
az a délután...
soha nem jön vissza,
soha már...
