Mit tehet az ember,
ha élni nem mer?
Mert megadatott neki, hogy a világra jöhessen,
és hogy idõvel felcseperedhessen,
de mikor sorsának útját kéne járnia,
tanácstalanul néz a világba.
Most merre?
Biztos hogy jó úton járok,
s nem fogok megbotlani a hirtelen felbukkanó kõben?
Az út oly ködös, nem látni semmit sem,
csak a végtelen homályt mi a sorsot leplezi.
Jobb ha nem látjuk elõre a jövõt,
hiszen rosszabb lenne a tudat a megváltoztathatatlannak.
S ha változtathatnánk is rajta,
a földöntúli Istenek haraggal sújtanának
s elátkoznának.
Talán az ismeretlen kiismerhetetlen,
mint maga az ember és a sors.
De vajon van értelme a létnek,
ha már mi is kételkedünk benne?
Mi, emberek,
kik legszívesebben Istent játszanánk,
hatalmat azonban nem kaptunk hozzá,
érthetõ is hogy miért.
Hisz így is pusztítók tudunk lenni,
hol szembeszállunk a sorssal,
hol pedig beletörõdünk,
elvégre be kell látnunk,
a végzettel szemben úgy sem gyõzhetünk.
