Napkorong

Márvány faleveleket ringatott a szél,
Belepte mohás síromat a sötét éj.
Szívemen beforrt hegek nyoma,
Az idõ fájón mindet befoltozta.

...Belenyugodtam ítélt sorsomba,
Nem volt mi sebeimet szaggassa...

Eltemetett álmaim kriptájához,
Ballagtál egy esõs õszi hajnalon.
Csokrot helyeztél el a sírhalmon,
S lelkemért ima távozott ajkadon.

...Elhomályosodott a fejfámon,
Minden belevésett bús fájdalom...

Mosolyod csak egy pillanatig élt,
S akkor csodás végtelent ígért.
Vágy ébresztette azt mi már elmúlt,
Az elhamvadt por szikrára gyúlt.

...Szívem ismét erõsebben dobbant,
De hegébõl újra fájdalom csorrant...

Ereimbõl elpárolgott a remény,
Párája csillan szemem fényeként.
S e fény remegõ könnycseppé gyûl,
Gyászos menete arcom utat tör.

...Tût fogok hát, s bevarrom sebemet,
Az idõ ezt már nem gyógyíthatja meg...

Hozzászólások

denes - október 04 2008 04:40:22
Az idõ sok mindent begyógyít, ha már ilyen szépet írtál, az már fél siker.

Manga lany - október 04 2008 12:36:40
Nagyon szép! Az idõ valóban sok mindent begyógyít, de nem mindent, ahogy ezt írtad is. Teljesen igazad van! Viszont a továbblépés amihez kellõ erõ szükséges, mozdítja utadat a jövõ felé. :-)

csak-fater - október 05 2008 11:51:12
Szépet alkottál kedves

Hm... hogy az idõ minden sebet begyógyít, ez így nem igaz....csak enyhíti, de az igazán mély sebeket képtelen begyógyítani. Fogj hát tût kedves és lépj tovább, éld az életed, hisz annyi csoda vár még rád!

Szeretettel

Zoli

BeYu - január 12 2009 20:02:23
Sziasztok!!!

Elég késõn köszönöm meg, hogy hozzászóltatok a vershez, de elég sokáig nem is voltam sajnos a napkorongon!