Fehér asztalon
ezüsttál a tó,
sárga sásszegélyén
fény ül, ragyogó,
aranygömb csillár
fölötte a nap,
jégen csúsznak
az elszórt sugarak.
S lenn a mélyben
hínárok között,
puha iszapsz?nyeg
mintái fölött,
kagyló héja
hústalan tárva,
halálában is
mintha valakit várna,
már túl a léten
az elmúlás földjén
fekete réten,
a lehetetlent
hívogatva,
az elérhetetlen
fája alatt ágaskodva...
Így várlak
százezer éve,
de már fölöttem jég,
s a Tél fénye.
marica - augusztus 01 2007 06:03:05
Szia Jnus!
De örülök))
Káprázatos vers! A szó szoros értelmében.
Hát igen - Janus Az Janus!
Szeretettel: Marika (marica mama)
