Kék vihar tombolt benned,
Villámokat szórt szép szemed,
Ajkadon hangos volt a szó,
De én rád mégsem haragszom.
Magadba fojtott mondatok,
Rejtett-tikolt seregei vágyaidnak
Lavinaként temettek el.
Az önvád ott körözött fölöttünk,
És sírt tehetetlen lelkünk.
Egy képzelt szép világra vágyunk,
De már ébren is álmodunk.
Vagy megõrülünk, vagy meghalunk,
Vagy örök sebet hurcolunk.
Nekem akkor is szép vagy, kedves,
Ha villámokat szór a szemed.
