Mikor még vártam, hogy várjanak,
kinyitottam a lelkem ablakát
keselyû repült be rajta.
Szemem lett csõrének ékszere.
Fent vagyok a magasságos égbe,
lenézni rád nem tudok!
A boldogság keserû átok, s
Isten keze nem simogat.
Én akkor is veled leszek,
mint csillag melegítem
hideg takaród,
fagyos decemberi éjszakán,
s nevetsz.
Felhõs lesz az ég,
én bezárom a
fény kapuját.
Istennek vállán alszom a vágy
Örök álmát.
Torma Zsuzsanna - október 18 2008 10:03:57
Szép kis vers,kedves Tomboy71!
De ráérsz még bezárni a fény kapuját, várj még az örök álommal!Üdv.: Torma Zsuzsanna
VisnyeiFerenc - október 18 2008 11:59:31
Kedves Tomboy!
Ha úgy érzed menned kell, hát menj, de az örök álom birodalmába még nem térhetsz be! Ilyen gondolatok kellenek ahhoz, hogy felébredjél! Te már ékszer vagy, s nem a keselyûnek, hanem nekünk és Istennek is, már az vagy régóta!
Legyél magadnak is ékszer! Hatalmasabb ékszerkavics vagy itt is, mint gondolnád, de még ráérsz ragyogni odaföntrõl!
