Szállnék mesés egekben
de húsom földhöz tapad
Kérub-lélekkel sikoltok,
s szívem majd' kiszakad
A földi lét súlya húz le,
mint alvadt vér-mocsár
Fölsóhajt belõlem egy hang
- Ó, Uram, jössz-e már?
Két világ határmezsgyéjén
lebegek mérlegelve -
Szárnyalljak fény útján?
- bár lábam porral bekenve.
Miféle anyagból gyúrtál,
hogy meg nem lelem helyem?
A világ nem vonz már,
s szegény árva a fejem.
Bezártál egy szobába
a sûrû semmi közé -
Napjaim számlálatlanul
hullanak egymás fölé.
Foszlik a biosz-élet,
s nincs új a nap alatt,
De létem vígaszt talál majd
- nyugszik szárnyad alatt.
