Már arcomból fakad a rózsa,
már karjaim mint a fák ága
úgy kapaszkodnak a jövendõ,
meg nem élt rögös útjaiba.
Mert most már fogadalom köt,
eskü alatt vallott hittel: a nemes,
a t i s z t a s z ó a r á n y a !
És azt is hiszem hogy ilyenkor már
nem szabad, s a simogató szélnek,
és a virág-szeretkezésnek sem
l e h e t n e m e t m o n d a n i !
És ilyenkor már nem szabad
gondolni, talán a halálra sem.
Most már csak egyet lehet tenni,
az úton elõre csak menni, menni
a bûzös repkények és kórók,
és süppedõ szántások között!
Egyre csak mélyebbre menni,
barázdáról - barázdára, és mégis
ami a lényeg, végig a sírig,
hogy egyre igazabbul, és csak
e g y r e õ s z i n t é b b e n !