Vakon hiszek abban, hogy az Ember jó!
Ahogy a bölcsen hömpölygõ öreg folyó
Amikor gyermekként majd odaül játszani
Kevesebbnek, de többnek sem akar látszani
Hogy azért terelgeti a vad szilaj csordát
Mert Õ magabiztosan teszi a maga dolgát
Hogy ösztönösen viszi elõre a világot
Védi az otthon melegét õrzõ lángot
Hogy mily nemes is volt e szándék
Altamira falán ott a rajzos emlék.
Vakon hiszek abban, hogy az Ember jó!
Hogy az ember ébren is egy örök álmodó
Nem akart Õ soha még senkinek sem ártani
S ha lehet egyre többet még többet tanulni
Amikor épp a vásznat szövi vagy gyapjút fon
Vagy kottát ír egy szívbemarkoló dallamon
Amikor a lisztet õrli, vagy amikor örül
Vagy amikor a vénekkel a tûzhöz leül
És ösztöneivel viszi elõre a világot
S szívébe zár minden nyíló virágot.
Vakon hiszek abban, hogy az Ember jó!
Hogy simogató két keze örökké alkotó
Megfaragta a nagy korinthoszi oszlopot
Meghódította a földet és közben álmodott
Hogy nagy alázattal tiszteli õsei múltját
S rendíthetetlenül járja mégis a maga útját
Ha pihenésképpen olykor mégis kicsit leül
Közben kifesti a házát kívül és belül
Hogy kitartóan mindig csak elõre néz
Végül abból lesz a nagy kerek egész!
És én is csak gratulálni tudok!
