Sírva, zokogva, tombol a szél,
imák és zúgó harangok között
Gyóntatóm már fel sem eszmél,
hogy gyónásod megkötözött:
Toporzékolok torkomból üvöltve,
és áldom, meg átkozom a napot
s kifeszítve a templomterekre,
ütöm - verem, a néma ablakot.
Míg végül, megmaradt hitemmel,
felhajózok majd az összeszorult
torkokig, ahonnan már csak
egy lépés, néhány evezõcsapás,
az értelem, és a szívdobogás!
