Oly egyedül vagyok magányommal,
Már csak titkos emléktavak tükrében
Mosom arcom.
Nem kár - nem baj.
Egyedül csend van, egyedül béke van.
Egyedül csak engem hallgat a mindenség,
Egyedül más.
Miként szóljak? - ez bánt,
Kenyérszemeket áztassak vízben, s
Majd egyszer valakihez eljut
E fura üzenet?
Furcsa.
Hihetõ.
Lassú.
Olyan nagy ez a semmi, nincs
Szemem hozzá.
Sõt, fáj a szemem tõle nagyon.
Babák.
Gyöngyök.
Üresség.
Hová lett a vattacukor illatú
Kicsiny, gyerek életem?
Nagynak lenni nagy baj,
Kicsinek lenni csak kis baj.
Anya merre van?
Sötét merengések.
Tükör.
Lánc.
Lassú-színes halálban,
Gyomos, szárazságban,
Elkísérem magam utolsó utamra:
A rémes mozdulatlanságba.
denes - november 07 2008 04:06:38
Ahogy téged is idézhetnélek, ezek sötét merengések. A kilátástalanság és reményvesztettség verse ez.
Arbiter Elegantiarum - november 07 2008 20:47:45
Bizony. Pont te jutottál eszembe egyik nap a buszon(tudod,a mondatodról,hogy van egy különös stílusom,ami meghökkentésen alapszik és tragédia a vége mindig),és elgondolkodtam,hogy mennyire igazad van,mert ez a vers is ilyen.
Arbiter Elegantiarum - november 22 2008 20:09:51 Merülnék,de nem tudok úszni sajnos. Köszönöm a véleményed,mindjárt beugrom hozzád én is.
Pont te jutottál eszembe egyik nap a buszon(tudod,a mondatodról,hogy van egy különös stílusom,ami meghökkentésen alapszik és tragédia a vége mindig),és elgondolkodtam,hogy mennyire igazad van,mert ez a vers is ilyen. 
