Napkorong

Hol volt s hol nem volt, Üveghegyen,
Óperencián túl;
Így kezdõdik minden történet
A valóságon túl.

Az eset, mit most elregélek,
Valóban egy mese,
De mi a csoda igazából?
Nem tudja senki se.

Bûbáj, õsi varázs, vagy sötét
Boszorkány-hatalom?
Misztikus erõ vagy rúnák egy
Régi, kopott lapon?

Mi hát az igazi csoda? Mi
Ér egy mesével fel?
Azt, kedves olvasó, mindenki
Magában döntse el.

De mit fecsérlem én itt a szót
Unalmas prológgal?
Kezdõdjék végre a történet,
Kezdõdjék hát a dal!

Hol volt és hol nem volt, de nem túl
Holmi Üveghegyen,
A meséhez nem kell átúszni
Semmilyen tengeren.

Hogy hol történt e varázslatos,
Csodálatos eset?
Hol is, hol isr30; Á, nem mondok el
Minden mellékeset!

A lényeghez visszatérve a
Helyszín egy kis falu:
Rozoga viskók, megdõlt kémény,
Betört ablak, s zsalu.

Az erdõs faluszélen állt a
Legócskább kalyiba,
Csoda, hogy egy vad szélroham még
Porig nem rombolta.

A tetején több lyuk volt, mint egy
Szétszaggatott szitán,
A repedéseken a falon
Befújt minden orkán.

A romos kunyhó egyetlen ép,
Piszkos kis ablaka
Egy csillogó mélykék szempárnak
Gazdáját takarta.

Az álmos tekintethez sápadt,
Fehér arc párosult,
A vállakra hosszú, tündöklõ
Aranyszínû haj hullt.

A rongyos gúnyájú kislány még
Alig múlt öt éves,
De már lényegesen okosabb
Volt korához képest.

Így nem is hitt a mesében, hogy
Az erdõ, mit nézett,
Magában rejti azt az õsi,
Gonosz szörnyeteget.

Ez a hite valószínûleg
Meg is maradt volna,
Ha õ azt a szörnyû hangot meg
Nem hallotta volna.

A kegyetlen sikoly úgy tört át
Az öreg fák között,
Hogy a lány szívébe azonnal
Félelem költözött.

Sírva rohant ki a szobából,
Hogy apjához bújjon,
Szeretõ karjai közt vigaszt,
Megnyugvást találjon.

Pityeregve kérte õszülõ,
Korosodó apját,
Mesélje el õneki újra
A szörny balladáját.

Az öreg férfi ásítva vett
Egy mély lélegzetet.
Leült egy székre, s a mesébe
Lassan belekezdett.

rTudod, kis angyalom, az erdõ,
Bár békésnek tûnik,
A benn élõ szörny legendáját
Történetet õrzik.

Mert él a szörny! Nem, nem mese az,
Én kicsike lányom!
Ezt a félelmes fenevadat
Bent õrzi egy torony.

Valaha e ocsmány bestia
Nem volt más, mint ember.
Világszép herceg volt, és gazdag,
Hatalma, mint tenger.

De hiába szépség, hiába
Minden fény és pompa,
Ha a testet szív helyett csupán
Nagy üresség lakja.

A herceg igazából nem volt
Gonosz vagy kegyetlen,
Csak egy nagy hibája volt neki,
Nem több, csak egyetlen.

A herceg, e szép dalia nem
Volt önzõ és nem ölt.
Ez az ifjú minden létezõ
Férfit és nõt gyûlölt.

Noha õ is az volt, irtózott
Az emberi fajtól,
De bizony nem tudja senki, hogy
Vajon milyen okból.

Féktelen gyûlölete egész
Odáig elfajult,
Hogy egy szép napon a herceg a
Világtól elvonult.

Az erdõ legrejtettebb sötét
Zugába költözött,
S ott a herceget, azt mondják, egy
Átok bebörtönzött.

Egy roppant kõtorony falai
Emelkedtek elõ,
Ajtók nélkül; ne jusson ki-be
Sem más, sem pedig õ.

A tébolyodott herceg ekkor,
Tetézve kínjait,
Elkezdte pusztítani magát,
S szél vitte szitkait.

Hogy ne lássa a szépet, magát
Õ megvakította,
Ne halljon kacagást, dalokat,
Füleit levágta.

Ne érezze többé mezei
Virágok illatát,
Egy vad, haragos mozdulattal
Letépte az orrát.

Hogy bõrét ne simogathassa
Szellõ soha többé,
A karjait agyaraival
Harapta õ ketté.

És végül, hogy ne érezhessen
Örömöt, bánatot,
A herceg önkezével saját
Szívébe tõrt mártott.

De nem halt meg, ó nem! A romlott
Lény úgy nem bûnhõdne.
A varázslat a szörnyet örök
Életre ítélte.

Azóta is él a fenevad.
Sikolyát hallottad.
Õ már nem lát, hall, szagol, érez.
Szíve nem doboghat.

És mi a legszörnyûbb, kislányom?
Mert ez még nem minden!
Ez az átok, úgy tudom, örök
És megtörhetetlen!r1;

Bár már sokszor hallotta a lány
Ezt a szörnyû mesét,
Még mindig félelem markolja
Meg kicsike szívét.

Éjszaka apja mellett aludt,
Vele, biztonságban.
De valami kimondhatatlan
Gyötörte álmában.

A szörny ennyi évig éldegélt
Egyedül tornyában?
Egyáltalán szörny ez a szörny a
Maga valójában?

És mivel a kérdés még reggel
Sem hagyta nyugodni,
Apja tudta nélkül indult az
Erdõben sétálni.

Igaz, azt sem tudta, hogy vajon
Hol lehet a torony,
De õ csak ment egész nap, mígnem
Rátalált az alkony.

Mielõtt a kislány feladta, s
Visszafordult volna,
Felmagaslott elõtte a szörny
Sötét, zordon tornya.

Hiába járta körbe többször
A kislány a tornyot,
Nem talált õ az épületen
Semmi bejáratot.

A torz szörny, mintha tudta volna,
Hogy valaki itt van,
Megállt az egyetlen, legfelsõ
Szûk ablaknyílásban.

Õ nem látta a kislányt, és a
Sötétben az sem õt.
S mintha valami meggyújtotta
Volna a levegõt.

A hûvös este kezdett egyre
Melegebbé válni,
Igaz, ezt csak a sápadt kislány
Kezdte el érezni.

Akarva-akaratlanul is
Elkezdett zokogni,
Hátat fordított a toronynak.
Ideje indulni.

Míg a síró kislány az utat
Hazafelé vette,
Kezdett változni a toronynál
Lehullott könnycseppje.

Az idõ kereke pontosan
Hússzor fordult körbe,
És a szõke kislány lassan a
Felnõttkort elérte.

És míg a varázslatosan szép,
Tündöklõ lány nõ lett,
A szörnyeteg nem változott, csak
Lelke öregedett.

Annál inkább más lett az õ
Otthona, a torony.
Sötétzöld futórózsaindák
Kúsztak fel a falon.

Mert ott, ahol a lányka könnye
A földet elérte,
Egy új élet, egy csodás növény
Hosszú létét kezdte.

Lassacskán elérte a torony
Egyetlen ablakát,
Mintha csak meg akarná törni
A lakója átkát.

Akarta vagy nem, de mikor a
Párkányához felért,
Egy alvó rózsabimbó végre
Éltetõ napfényt ért.

Kibontotta hát szirmait a
Vörös rózsavirág,
S ekkor a szörnyeteg számára
Változott a világ.

Amikor a keze az ablak
Párkányát megfogta,
Egy éhes, hosszú rózsatövis
Ujját megharapta.

A szörny éles fájdalmat érzett,
Olyat, mint még soha,
S csak ezután jutott eszébe:
Hiszen nem volt ujja!

Hogy hogyan történt ez a csoda,
Karjai hogy nõttek,
Hiába törte a fejét, nem
Jöttek az ötletek.

De ha karjai vannak, bosszút
Is állhat a rózsán!
Letépte a rózsát, s eldobta,
Szálljon szelek szárnyán.

A lágy szellõ azonban nemcsak
A rózsát érte el,
Végigsimított a szörny karján,
S táncolt a bõrén fel.

A kellemes érzést azonban
Hamar félredobta,
A szellõ pedig csalódottan
Õt magára hagyta.

De mire a nap s a hold egyszer
Helyzetet cseréltek,
A letépett virág helyére
Újabb szirmok nõttek.

A bestiának valami szag
Csiklandozta orrát,
Újra eldobta hát a rózsát,
S vele az illatát.

Valahogy bûnösnek, gyilkosnak
Érezte õ magát,
Hiszr17; a virág csak visszahozta
Rég elvesztett orrát.

Hiába dobta el a szörny a
Vérvörös virágot,
Másnap hajnalában a növény
Új koronát hajtott.

A párás hajnal megtöltötte
Vízzel a szirmokat,
És a szél megrázta õket, mint
Holmi harangokat.

A szörny ámulattal hallgatta
A csilingelõ dalt,
De megrázta fejét, s a rózsa
Újabb kínhalált halt.

De a dacos rózsa makacsul
Újra kivirágzott,
És az újabb reggelen a szörny
Újabb csodát látott.

Látott! Már nem is emlékezett,
Hogy milyr17; szép a világ!
Mosollyal az arcán nézte, hogy
Milyr17; csodás a virág.

Többé nem tépte le. A rózsa
Gyõztesen virított.
A vad szörny pedig minden reggel
A virágra mosolygott.

A szõke lány, kinek könnyébõl
Született e csoda,
Ki tudja, mért, újra rálépett
Az erdei útra.

Valami õsi erõ õt a
Toronyhoz vonzotta,
Minek ablakából a bús szörny
Õt megpillantotta.

És akkor, abban a szép percben,
Úgy tartja a mese,
Hangos zajjal újra megdobbant
A szörnyeteg szíve.

Az ifjú lány meglátta õt fent,
Tornya ablakában,
S az egész erdõ megremegett
Egy nagy varázslatban.

A komor kõtorony falai
Akkor meginogtak,
Aztán mennydörgõ robajjal
Magukba roskadtak.

A kegyetlen varázslat végül
Hát megszûnt létezni,
Amikor a szörnyeteg herceg
Megtanult szeretni.

A romok közül a fák közé
Egy porfelhõ siklott,
S a szõke lány fájdalmasan az
Ég felé sikoltott.

Bár õ nem ismerte a szörnyet,
Hitte, van benne jó,
Úgy érezte, e csúf bestia
Szeretetreméltó.

Mikor aztán a sûrû, szürke
Porfelhõ eloszlott,
A törmelék között egy sötét
Árny bontott alakot.

A szörnyeteg meghalt. Legyõzte
Minden, ami csak szép.
A köveken a herceg állt, ki
Sértetlen volt és ép.

A dalia herceg érezte
Dobogni a szívét,
A lányra nézett, s mosolyogva
Megfogta a kezét.

Mondhatnám azt, boldogan éltek,
Amíg meg nem haltak,
Ezt mondják a mesemondók, kik
Meséket szavaltak.

Végül is, így igaz, életük
Boldog és vidám volt,
A lány kacagott, és a herceg
Víg dalokat dalolt.

A halott szörnyet felváltotta
A lélegzõ herceg,
Aranyszõke feleségével
Teltek csodás percek.

De hazudnék, ha azt mondanám
Itt a mese vége,
Mert a szeretetnek ez csupán
Egyetlen regéje.

A világ is ilyen, vannak még
Mesés csodák benne.
Csúfnak és jónak szüksége van
Igaz szeretetre.