Napkorong

- Egy francia katona 1916 õszén -

Calais hófehér szikláin álltam én.
A napot legyõzte már a hold.
A hullámok csatadalát leszámítva
Mindenütt sírbéli csend honolt.

Akkor még, Istenem, a világ, az élet
Számos csodának otthont adott.
Akkor régen, dicsõ Franciaországban
Mindenki vidáman kacagott.

Azelõtt az ég még kék volt és gyönyörû,
Akárcsak a fû és a tenger,
Ó, Uram, akkor még gondtalan élet volt,
És gondtalan élt minden ember.

Még most is látom a kék eget. Elõttem
Calais hófehér sziklája,
S Calais rendíthetetlen fala alatt
Ott tombol a La Manche-csatorna.

Most azonban az ég sötét és fekete,
A víz pedig vörös a vértõl,
De nyugodt, tükörsima, mintha csak félne,
Rettegne a dörrenésektõl.

Ha a víz, az õsi, elemi erõ fél,
Hogy lehetnék bátor éppen én?
Hisz' én alig múltam húsz, a tenger viszont
Milliárd éves e földtekén!

Calais hófehér szikláin állok, és
Félek, akárcsak a vén tenger,
Rettegve alszok el, rémülten ébredek,
Mint a többi halandó ember!

Mert most látszik csak igazán, hogy az ember,
E "felsõbbrendû" lény halandó!
Most megmutatta hát Isten önarcképe
Milyen az élet, milyen múló!

Puskát fog francia, német, angol s orosz,
Magyar, olasz, amerikai.
Gyerünk, halandók, mutassuk meg Istennek
Hogy kell egymás vérét ontani!
Mutassuk meg, mit tud pisztoly, milyen a tank,
Hogyan arat embert géppuska!
Mutassuk meg, miként robban fel a gránát,
Hogyan öl a taposóakna!

Lõjük le az embert, ki csak annyiban más,
Hogy német földön született meg!
Engedjünk utat harckocsiknak, s nevessünk,
Ahogy az ellenségünk remeg!

Miután élõ orkánként letaroltuk
Szegény, halandó embereket,
És a városokat is romba döntöttük,
Üljünk le és pihenjünk egyet.

Pihenjünk, hisz megérdemeljük! Vitézül
Küzdöttünk és bátran gyilkoltunk!
Hõsiesen tönkretettük a világot
És letaroltuk az otthonunk!

Vérbe, mocsokba fullasztottuk magunkat!
Kitéptük a saját szívünket!
És ekkor, földön heverve, haldokolva
Kérjük Istent: Mentsen meg minket!

Isten azonban hallgat, mint magányos sír.
Mi pedig meghalunk. Egyedül.
Vérünket elmossa az esõ. Hullánkon
Keselyûhad halotti tort ül.

Calais hófehér szikláin állok és
Sírok. Ez hát a fényes jövõ!
Ember emberre vadászik, és préda lesz
Gyermek, aggastyán, férfi és nõ!

A vad ember-állat kannibálként tépi,
Marcangolja régi barátját,
Szétszaggatja szeretett testvéreit, és
Felfalja drága szülõanyját!

Istent játszik az életnek sakktábláján
A Halállal szemben! És veszít!
E kimondhatatlan és feloldhatatlan,
Maró düh, úgy érzem, szétfeszít!

Fényes jövõ! Igen! Megcsináltad, ember!
Ezt tetted magaddal! Ezt tetted!
Vértintával és csonttollal írtad alá
A halálos ítéletedet!

Köszönöm, de e jövõ nem kell. Bocsásd meg,
Istenem, amit fogok tenni.
Pisztolycsõ a homlokomon. Ég veletek,
Calais hófehér sziklái!

- Egy francia katona sírjára -

- Isten magához szólította õt
Calais hófehér szikláinál,
Hõsi halált halt, ne feledjük hát
Többet tett egy világháborúnál! -

Hozzászólások

Dorothy P Dunstan - november 12 2008 14:29:15
Ez a kedvenc hosszúversem tõled! Nagyon erõteljes képeket használsz, jók a rímek és a szerkesztése is tetszik.