Enrique Badosa: Öt pályaudvar éneke: Januári elégia
Semmivé foszlik füstöd, elillan.
Ki bájodnak mer hinni, kardod ledöfi.
Elkomorít, ha keserûséged bennem felvillan.
Kósza remény... nem akarlak elveszteni.
Hevernek óráim. Emészt sorsom gondja.
Ha megállítom az idõt, sértetlen
sosem marad a pusztító orkán homokja.
A nap sugara elvakít, kegyetlen.
Megyek, és elveszít, elveszít lassan
kacajom, karjaim, ajkam és homlokom...
Hogyan szabadítsanak fel szûk utadon?
Kései fény víz ömlése égi bornak,
szellõ fürtjeid romlása vágyaidnak.
Vállaim erõsek, de tõled egyre távolodnak...
Hajad búzaszõke fátylat szõ
oltalmazva húsom a tépázó széltõl.
) .
