Valahol messze állsz,
Egy piramis tetején.
Ruhád redõire homokot
Szórt a szél.
Arcod fehér, szemed kék,
Valahol a láthatáron a sivatag és az ég
összeér.
A magasságok papnõje lettél.
Nekem már nem fénylik
csak a fekete remény.
Mit várhatok,
merõ esztelenség.
Felérni hozzád én?
Nem él, aki vár,
Él, aki homokviharban is
teszi dolgát
Néha a magasban mondj értem
egy imát.
Porszem vagyok, rám fújsz
S utazok a homok tengerén
Mondj értem egy imát.
Torma Zsuzsanna - november 21 2008 08:35:23
Kedves Németi Csaba!
Versedbõl az elérhetetlen utáni vágyakozás csendül ki. De ha teszel egy lépést felfelé, talán egyszer ott leszel a piramis tetején!
