Lépések... Néma hangok...
Csak te érzed azt, hogy itt vagyok.
Csak te látsz engem, az a megtört lányt,
Kit lassan felemészt a magány.
Felemészt, s nagyon fáj,
A te hibád! Nézz rám!
Akkor is csak te voltál,
De vége van, maradtál.
Emlékszem mennyire szeretlek,
S most mégis csak gyûlöletbõl követlek,
Hiszen nehéz úgy élnem,
Hogy akit gyûlölök, azt még mindig szeretem.
Te vagy az!
Te vagy a fény a sötétben,
Te voltál a sugár a napfényben!
Te vagy az örök láncadóm,
Te vagy az átok, a hátba támadóm.
Elgyengülten nézek szemedbe,
Szürke íriszek néznek velem szembe,
Melyen keresztül látom a fájdalmat,
Hogy te vagy az egyetlen, ki nem feledte múltamat.
Lassan felém nyúlsz...
Szemedben látom,
Értem odaadnád az egész világot.
Nem tudok felelni, csak nézlek,
Egy életen át... Csak is téged...
