Fájdalmas hiányodhoz kuporodtam,
magamban szorosan öleltelek,
melegítenek a kimondott szavak,
a lelkemre kabátként terítelek.
Ott van köztünk a semmi, fény-fonál,
nem halványít el a szürke kétkedés,
egymás létét ma lágy csenddel szõjük át,
szemed tûzében minden mi rossz, elég.
Kisimítod arcomon a ráncokat,
könnyed mosollyá fested a bánatom,
táncot lejt az édes-boldog gondolat,
hogy a két karodban ébren-álmodom.
Óvva õrzöm ezt az érzõ látomást,
mélyen perzselõ, mámoros lángolást.
