Tavasz van, mondod Te,
én, vagyis mi.
Nem semmi.
Mosolyog vissza a naplemente,
nincs szebb, keresve
se
lenne.
Más kizárva - nehéz,
mióta várva - terhét
ledobta a szenvedõ
szegény árva
nem örök nõ.
Hihetünk-e a pokolban
a pokolból
megszokásból,
olyan rég vágyódva?
Meghal-e a hit,
meddig várunk valakit?
Bárkit? Akárkit?
Vagy tényleg Valakit?
Csaló démon üldöz és
meghatároz mivoltom, -
emberi - benne a féltés -
idegen test - már csak voltam.
Magam feladtam
érted. Érted?
Miattad. Ez a szerelem.
És Te magaddal vagy,
nem velem, nem hiszem.
Én vagyok ez?
Keresek,
valamit, ami ezzé tesz -
amit megeszek?
Esténként úgy félek,
már nem gyerekként,
még nem épként.
Üres a kép.
Hazugság.
Félelem.
Tévedés.
Ébredés.
Értelem.
Tanulság.
Az örök miért. Az örök én.
Az örök miért én?
Az örök miért nem én?
Az örök nem. Szerelem.
Tavasz van, ez tényleg más.
Nem olyan, drágább.
Megvettem önmagam árán.
