A nyár, mint röpke álom,
Elillan, s már nem találom.
Bíbor fátylát elhullajtja,
Illatait marasztalja.
Tarka libbenet,
Röpke szisszenet,
Egy utolsó csók az arcra,
Fény és árnyék harca.
Egy álom volt csupán?
Mely rég messze szállt?
A képzetem játszik velem?
Mely fogva tart, rabul ejt?
De oly jó nagyon,
Eme édes oltalom.
Nem tudom mi volt nekem,
Megédesítette életem.
Felébredni oly nehéz,
Testem, s lelkem kéri még,
A természet varázsénekét.
santiago - szeptember 09 2007 08:28:15
Végre a sok spleenes vers után egy szép lélekemel? könnyed sóhaj.
Gratulálok!
Egyébként én magam is ilyen stílus felé hajlok.Hagyjuk a bajokat
másra.
