Matyibácsi a vén halász, hej az áldóját
Hatalmas halat fogott, emeli ki hálóját
Bronzbarna arca kemény, rezzenéstelen
Õszülõ haja csillog kalap alól ezüstösen
A szép ponty nagy erõvel dobálja magát
Ám Õ biztos kézzel fogja meg kopoltyúját
A halat partra dobja gyorsan, módszeresen
Hálóját összehajtogatja szépen csendesen
Aztán zsákmányát szépen a partról felveszi
Ügyes, gyors mozdulattal a zsákjába teszi
Halkan és csendben indul el észrevétlenül
Kunyhójához érve a tákolt faasztalhoz ül
A halat elkészítve menten bográcsba veti
A bográcsot ágas-fára rögvest tûzre teszi
Éled a tûz fõni kezd az étel nemsokára
Kellemes illatot áraszt a felszálló pára
Amikor a tûz a finom ételt végleg elkészíti
Kanalát az öreg élvezettel sûrûn megmeríti
Vén gyomrának éhét most ugyancsak elveri
Aztán a maradékot mind a kutyájának veti
Száját aztán kezefejével kétoldalt megtörli
A bográcsot homokkal szépen kifényesíti
Beviszi még készletét a rozzant kunyhóba
Tér mint máskor most is éjszakai nyugovóra
Másnap reggel hû kutyája siratja, az áldóját
A vén halász már többé nem veti ki hálóját
Békés nyugodt arccal fekve a vetetlen ágyon
Fehér galamblelke már valahol a túlvilágon
Nagyon szépen, pontosan megfontoltan hoztad össze ezt a kedves, ám a végén szomorúra sikerült történetet versedben.
Újszerû, de divatos formában (írásjelek nélkül) tálalva az olvasók elé! Nagyszerû és értékes a mondanivalója. Remélem, még sok ilyet olvashatok Tõled!
Nagyon jónak tudom értékelni, nagyon jól rímelnek a sorok is, ami nem másodrangú dolog nálam!
