Az esti félhomályban ülök házam küszöbén,
S hallgatom a természet mily szépen zenél.
Várok rád, újra, ismét most is reménytelenül
Hisz már két ízben is becsaptál kegyetlenül.
Szinte nem hiszem el, hogy közeledsz felém,
Pedig hallom a selymes füvön lépteid neszét.
Szívemben kétség helyett újra éled a remény,
Vajh nem tûnsz el, mint természeti tünemény?
Magamhoz ölellek szorosan, féltõn, remegve,
Majd forró ajkunk hosszú csókba forr epedve.
Testemben úgy árad szét belõled a szerelem,
Mint tûzfolyam, és ereimben felpezsdül a vér.
