Nekünk is volt egyszer fényes ragyogásunk,
Fényesen csillámló egeken cikáztunk!
De leszált az éj, feljött a hold,
Szerelmünk nyarában s?r? tél honolt!
Ordított a magány, néma volt az ?r,
Sötét minden hajnal, de fényl?bb mindközül!
Szép dalos madarak, hamis strófát zengtek,
A tétova percek, oly gyorsan peregtek!
Értéktelen kincs, mit egy elveszett megtalált,
Semmit mondó szó, mi bujdosva rámtalált
Az évek csak zakatoltak némán,
Míg a sínek szétszaladtak,
Visszatértem hozzá, ki boldogság a boldogtalannak!
denes - augusztus 04 2007 12:16:40
Tele van ellentétekkel ez a vers, ezért annyira megkapó és a magány
szenvedései után, mintha jó cél felé vezetnének azok a sínek. Nekem tetszett, mint a Szenvedély, melyet kitettem jobb oldalra, hogy további írogatásra buzdítsalak.
Tibor
