Emlékedbe görcsösen kapaszkodva,
Függtem a semmibe az élet peremén.
Lelkemet-szívemet tép? széllel dacolva,
Lábujjhegyen imbolyogva tartott a remény.
A magány lehelt rám hófehér zúzmarát,
De nem eresztettem gyönyör? emlékedet,
Mormoltam ajkad nekem súgott szavát, mint imát,
S dermedt lelkemmel vártam, jöjjön újra kikelet.
De reményem leomlott a csalódás súlya alatt,
Mely hirtelen lecsapott akár gyilkos szök?ár,
Az élet peremén két kézzel taszított át a pillanat,
Lezuhanva, reszket? ujjal emléked elérni, nem tudom már.
