Egy ünnep kertje elvirágzott.
Szirmait mély tavakba szórta.
Bujdosó emlékek ködén át
indulok hívó hajnalodba.
Te állsz a sáros út sötétjén:
egyetlen árva árny-alak.
Szegény Apám - bár elfelednéd:
- hiába kértél - tagadtalak.
Csak volna hangom - s egy mozdulat,
halk remény, hogy kínjaink levessük.
De ránk dõltek a pusztuló falak
s nem jutott idõ, hogy újrakezdjük.
reitinger jolan - december 28 2008 09:50:20
Megrendítõen szép a megbánásod.
Szeretettel Joli
Hedzsi - december 28 2008 12:53:59
:-(((((((((((((((((((((((((
loretta - december 28 2008 17:50:52
Óh, Barbara, a falak nem benned dõltek. Egy cipõben járunk. Én hiszem, hogy egyszer még újrakezdhetjük, sõt folytathatjuk az életen túl. Nagyon tetszett a versed. Meghatott.
genezisz - december 29 2008 14:09:49
Szép ez a vers ,kár hogy szomoru.
üdv.:gen
Barb - december 29 2008 20:27:58
Köszönöm mindenkinek, aki itt járt.
És sajnálom, hogy ilyen sokan vagyunk így...
