A fájdalom mezsgyéjén egyedül lépkedek,
Sírhelyedhez minden lépéssel közelebb érek.
Mellette egy elhagyott, magányos pad rám vár,
Búcsúzó koszorúkkal gyötört fekete márvány.
Bilincsbe sújtott régmúlt emlék kísértete,
Arcomra fagyott a bánat csillogó gyöngye.
Zúzmarás égbolt fehér vére fájón csillan,
Sírköved bús hallgatag, szólal halk szavúan.
Holdfény lehelete könnyezõ jéggé dermedt,
A múlt a jelenbe kötõdõ gyökeret vert.
Sírköveden jégvirággá sarjadt a végzet,
Egy szál fehér gyertya ontja még az életet.
gondola - január 11 2009 11:56:57
Szia BeYu!
Különleges ez az írásod, fájon különleges. Kb. ötödjére olvasom. Az íráson áthatol az érzékenységed. Talán azért nem írtam eddig kommentet. Hagyni kell a gyászolót... de feltetted, s ezért úgy gondolom, érdekel mások véleménye. Van, hogy csak csendben olvasunk, hogy ne bántsuk a másik érzéseit, mintha attól félnénk, hogy valamit megtörünk, ami számára fontos.
Szeretettel
