Az idõ palástja egy pillanatra ellebben sorsunkról,
Az életünk felépül betûkbõl, szavakból.
Mint egy pogány monda csodát mesél,
A múlt ködébe életünk elég.
Úgy temeti be mások jövõje életünk,
Hogy pár év és már emlékekben sem létezünk.
Ez az ember? Csak múló árnyék?
Egy férfibõl és nõi akaratból születõ szándék?
Csak por és egy maroknyi hamu?
És létezésünkre nem marad tanú?
Én nem akarok elmúlni az idõ ködében,
Elpárologni mint esõ a napnak tüzében.
Inkább szállni repülni fogok idõn és téren át,
És egy másik világba találok új hazát.
Olyan helyen lelek lakhelyet,
Ahol az Isten mint gyermekét örökre szeret.
Mert hiszem mi nem csak nyers hús vagyunk,
És ha imában szólunk a menyig hatol szavunk.
És az elmúlás csak egy új kezdet,
Az én reményem a golgotai kereszt.
BeYu - január 13 2009 19:54:15
Igazán szép reményed van...és csodás ez a vers!!!
lnpeters - január 13 2009 22:44:33
Bizony, az ember nem egyszerûen biológia. Több annál.
Mint a versed is mutatja!
Szeretettel:
P. Laci
(L. N. Peters)
Torma Zsuzsanna - január 14 2009 10:30:27
Kedves Cseba!
Azt hiszem, mindannyiunk abban vígasztalódik, hogy "az elmúlás csak egy új kezdet".
Szép a versed és jó annak a mondanivalója is, és jók a rímek is.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
Taygeta - január 14 2009 18:58:48
Nagyon szépet írtál. Öröm volt olvasni.
Szeretettel Tay
cseba - január 19 2009 17:05:40
Köszönöm hozzászólásotokat!
