Elfáradt és szomjas volt.
Ült a földön és nem gondolt
semmire.
Kiszáradt ajka némán mozdult
beszédre.
Elsírta a rózsának,sok virágot
látott meghalni.
S a kopasz fák nem tudnak
zokogni.
Tetteik zöldje szárazra barnult,
a körülöttük zajló történések
a múltba vesztek.
S vélte hallani a rózsák hangját.
Könyörögtek a szélnek fújja el a felhõket
és a kormot.
Õk ragyogni akarnak és illatozni.
S nem kell nekik tüske.
Õ kémlelte a távoli hegyek hósapkáját,
s a víz útjára indult.
A csillogó olvadás fényt csalt a szemébe.
Ránézett a rózsákra,nem volt már fáradt
sem szomjas.
Elindult az úton,s tudta mire
felér a hegyre a szõlõk is élnek.
S a völgyeken zöldül majd a fû.
Mosolygott.
gufi - január 21 2009 13:12:23
Õ nem gondolt semmire, de a beszédes környezet,
mindent elárult.
Nekem tetszett. üdv : gufi
Peszmegne Baricz Agnes - január 21 2009 16:45:22
Kedves nemeti6!
Káprázatos a versed. "Elloptad"egy sokat megélt, bölcs öregember tollát.
A mondatok lendületének lehajlása, a szándékos töredezettség tökéletesen tükrözi az életben megfáradt ember kimért lélegzetvételét, érzelemmentes gondolkodását, és ennek ellenére az élet melletti töretlen elkötelezettségét.
Csak gratulálni tudok.
Szeretettel: Ági
maximum - január 21 2009 22:22:31
Bölcsellõ sorok gratulálok! Sok üdvözlettel maximum!
