Hanyag passzivitással
csókot nyomot az arcomra,
Majd tovább suhant
a kavalkádos múltamba.
Csak ez fut végig
egy szőkeségről az elmémbe.
Hány és hány ilyen röpke emlék
van már lelkemben.
Jönnek és mennek az emberek,
a helyek és a fogalmak,
Vannak aki sokáig,
és vannak aki csak
egy pillanatig maradnak.
Ott hagyják lényemen
sorsuk ujjlenyomatát,
És vannak akik bennem találnak hazát.
Ő bennük én is
ott lakom egy kis szobába,
Ahol senki sincs elhagyatva magába.
Ismerősök, barátok,
szerelmek és ellenségek,
Akiben valós vagy
hamis képek rólam élnek.
Tudjátok meg azt:
Én is csak egy mozaikdarab vagyok,
És hiába akarok egymagam kép lenni,
Az is maradok!
gufi - január 28 2009 13:42:50
Kedves cseba!
Szerintem mind , mind mozaik darabok vagyunk,
ebből tevődik össze a kép,és vállik sokszínüvé.
Eszme futtatásod nagyon tetszett.
