A vidám ajkakon nem
jön ki többé hang.
Hiába is kong,
nem szól a harang.
Az apró léptek nyomán
nem ropog a hó.
Nem hallani azt sem,
hogy siklik a szánkó.
Nem töri meg a csendet
a féltő szülői beszéd,
ha véletlenül a csemete
rossz útra lép.
És ha játék közben
egyikük földre huppan,
a fájdaloműző puszi is
csak halkan cuppan.
A nevetés is hang nélkül szárnyal
a hófödte dombok között.
A mindenség most hatalmas
hangtalanságba öltözött.
És aki arra jár, nézi őket,
elkerekednek a kíváncsi szemek.
Mondják is ujjukkal mutatva:
Né’ mán! Szánkóznak a gyerekek!
Sean Archer - január 31 2009 01:03:16
Örülök, hogy így látod, de ezt én lényegében egy szóvicc kedvéért írtam, ami az utolsó sorban hangzik el. Erre lett felépítve az egész vers. Hogy végig komoly majd a végén már annyira nem.
