Elutaztam kishazámba,
hogy virágot vigyek
szeretteimet látogassam,
Nagymamával beszélgethessek.
Ritkán jövök,de már várom,
itt ringatja Őt az álom
emlék árja parttalan,
ketten vagyunk,
Nagymama és jómagam.
Kopogtat egy belső erő
had zörögjön, jöjjön elő
Mohás sírra köd terül,
ősi fákon varjúhad ül,
lelkemben a régi nyár
ifjúság, napsugár
emlékeknek verdes szárnya
visszavisz egy forró nyárba,
egy poros szürkületbe
amikor a szél se rebben
vidám csókú szürkületben
játszadoztunk önfeledten
s megszólal a Nagymama:
Kis unokám gyere haza!
késő van már,- vacsora vár
(hol van már az a forró nyár)
a játszótársak hol járhatnak?
Meghitten állok a sír mellett
ősz hajamra új köd pereg
köd ölén a mély titokban
gyertyák vörös fénye lobban.
Hazamenni készülök
már nem zavar hideg, sem köd
meleg járja át testem,
búcsú sem szegi kedvem
Csendhalma a világnak
rokonok is ide járnak
itt küldjük el imánkat
gufi - január 29 2009 09:51:58
Kedves Jomolnar!
Szépek az emlékképek mit idézel.
Csodálatos az ősök tisztelete, és emlékeik gondozása.
Ha ezt sikerül tovább adnunk, nem vesznek a feledés homályába.
üdv : gufi
Szerike - január 29 2009 11:59:30
szomorú és egyben csodálatos a versed.
gratulálok!
jomolnar - január 31 2009 15:28:12
Köszönöm, hogy foglalkoztatoka vesemmel. Jólesnek a dícsérő szavak.
Szeretettel: jomolnar
