Sötét erd?ben jártam a minap.
Két karod mégis megleltem.
Te egy fa voltál, bús, tiszta,
S neved így sem feledtem.
Szóltam a fához, öleljen.
Az csak hajlongott tovább.
Kereste szépen szóló szavát a szélnek,
S nem hallgatta meg szívem panaszát.
Pedig azt hittem társra leltem.
Keser?séget már mindenhol éreztem,
F?ben, virágban, s most benned.
Te nyári alkonyatnak szerelme.
Téged szült meg a bohó tavasz,
S téged akar minden kamasz.
Én is heverésznék árnyékodban,
De engem szívem súlya ?z, hatalmas gonddal.
Félek, elveszítem képét leveleidnek,
S pillanat alatt elt?nök innen.
Nem akarlak, s nem is tudlak már itt hagyni.
Nem akarok mást, csak örökre veled maradni.
