A zöld a kékkel ragyogva
kevereg,
ahogy áhítattal
vizsgálom a szemedet.
Emlékeim
ki nem hunynak rólad,
a feledés sírjában
át nem adlak a múltnak.
Égnek bennem szavaidnak
tanúságos gyöngyei,
és hajtanak engem
lelked örökségének szelei.
Anyám ha most itt lennél
már férfivé érett karjaimba,
öröm ülhetne mindig
féltő arcodra.
Mert sorsom tört darabjai
egymásra találtak,
és már nem hódolnak
mulandónak, halálnak.
Van jövőm amit
a te örökséged is alkot,
és hanyagságom utálatossága
nem szorít kő falhoz.
Már felelősség terheli
szabad lelkem,
mert velem van az
áldás egy kis gyermek.
Egy apró pici leány
akire te is vártál,
de Atyánk máshogy
döntött és te hozzá száltál.
És én csak azt remélem
itt lent e mogorva földön,
hogy te figyelsz minket
amikor az égen a
csillag feljön.
gufi - február 03 2009 11:05:23
Kedves Cseba!
Nem szégyelem,Ezt most megkönnyeztem.
Arcomról a könnyek a billentyűkre esnek.
Nagyon szép!
üdvözlettel : gufi---
marica - február 03 2009 14:46:39
Kedves Cseba! Felemelő érzések hordozója a versed. Gyönyörű emlékezés, és üzenet közvetítője az örökkévalóságnak.
Valóban könnyfakasztó!
Szeretettel: gratulálok: marica
heaven - február 03 2009 18:36:23
Kedves Cseba!
Meghatóan szép emlékverset írtál..
Torma Zsuzsanna - február 04 2009 09:11:23
Cseba, kedves, ez végtelenül csodálatos!
Bizony, könnyekre fakasztó!
