Amikor az én világomba lépsz,
Tudd azt amire nézek
csak az a valóság,
Ha rád nem emelem tekintetem,
Te akkor bennem nem létezel.
De szemeim nem csak
testeket látnak kik ide oda
mozognak a térben.
Én lelkeket érzek mozogni
a szélben.
Abban a pillanatban mikor
lényemben megelevenedsz.
A te és az én sorsom egy.
Életünk hálója ilyenkor
egy ruhát sző,
Ami ránk borul és lényünkre
jön.
Attól vagyunk mi valóságok
e világszámára,
Hogy nyomokat hagyunk
egymásban.
És ha elmúlnak akiben
ott éltünk,
Örökre elmúlik
ragyogni fényünk?
Nem mert mi nem csak
e világban létezünk,
ha nem Isten tudatában
megmarad jellemünk.
És mivel az emlékezete
őriz meg minket,
pokolról vagy Menyről
csak is Ő dönthet.
Így hát jó ha úgy éljük
napjaink,
hogy örömet okozzon
egymásban nyomaink.
gufi - február 05 2009 11:17:55
Kedves Cseba!
A két ember kapcsolatának lényegi részét,teljességel tálalod.
Megint jó témát ragadtál meg,mit sikerült szépen kifejezned.
