Mikor
rozsdaszín ég alatt
közelg az alkonyat
lét és nemlét határán
kezedre hajtom arcomat.
Ajkam lágyan simogat:
– szinte érzem –
veled van lényem.
Szépem,
oly jó volt nékem
veled élnem!
Tétován lesem
drága kedvesem,
hívsz-e már magadhoz.
Haraghoz
hasonló érzés ragad magával,
vitába szállok a halállal,
s az Úrral is, magával:
Miért marasztasz,
hiszen vár rám,
nem lennék ott árván.
Nekem hasztalan a malaszt,
nem nyújt vigaszt.
Ha azt akarod, hogy éljek
és az élettől ne féljek,
mondd, mit tegyek?
Mi a feladat,
mit elvégezni késztetsz
és ha kész lesz
elengedsz?
Kérlek Uram:
Tedd meg.
Földbetipróam komoly verset hoztál...
Elvesztett kedvesed utáni vágyad szívszaggatóan szomorú lett.
Mint amikor János Vitéz bedobja a tóba a rózsát, majd utánaugrik.
A mi amatőr szintünkön, versedet fantasztikusan jónak, felülmúlhatatlannak tartom!
Szeretettel: Szisz
maximum - február 20 2009 21:45:38
Kedves Marie szép lett a versed! üdvözlettel: maximum
