Meghitten de tétován
jött közel hozzám
egy új barát.
Az öreg magány.
Körülöttem szépek
és jók meg néhány igaz,
lelkesek és tört lelkűek
és Hűséges maradt.
A drága aki színesre
festi a szürkét
naponta,
és fürödni visz a
lelkébe tiszta
vizű tavakba.
Néztem arcának
mosoly rezdülését,
az apró barázdát,
szemének pajkos
fényét.
Ismerlek gondoltam
remegő boldogsággal,
és nyúltam szívemmel
és szívedet találtam.
És a felismerés
belém hasított
fájón mélyen,
hogy közel vagy
hozzám és
de nem
te
vagy lényem.
Mert külön gondolat
vagy a világ peremén,
és ami a tiéd
azaz enyém.
De még se vagy
te én.
És bárhogy akarnám
magyarázni lelkem
lángoló tüzét,
te csak árnyékát
látnád nem
égető erejét.
Mert világunk
más pályán kering
a személyiségek űrjében,
de azért napunk
egy lehet ha
ha bele olvadunk
fényébe.
. üdvözlettel: maximum
