Kezdetben vala a Semmi. S annak ölén,
Mint cseppnyi moha kósza szirt kövén,
Mint felhőrongy a felhő-nagyvilággal,
Beszélgetett a Semmi - önmagával
A rőten szomjas izzó pusztaságon,
Hiszen még semmi nem volt a világon:
Mert nem volt grádics, nem volt emelet,
Még lélek sem volt a vizek felett,
A pusztaságban némán dideregtek
Árnyékai a meg sem születettnek;
Vad síkos-ormú semmi-meredély
A Semmi torkán: semminő kevély...
Utána élet, látomás Te lettél,
Köszöntelek, hogy meg nekem születtél.
