Orkán lehelete csapta meg
jellemem minap,
csörtető páncél
harci díszben köszöntöt
be a harag.
Gőgös parttalan tombolással
áthatott az ősi érzelem,
próbáltam megkötözni,
leuralni de el nem engedett.
És a szavak habzó pusztító
árja ömlött szájamon,
olyan gesztusok kísérték
amiket józanon nem vállalok.
Nem néztem kit ütnek, vágnak,
ostoroznak, pusztító vádjaim,
az érzelmeim kábulatában
repítettek magasra fekete szárnyaim.
És mire értelmem magára
találva feleszmélt bódulatából,
ki sem látszottam a
pusztító sárkány lángjaiból.
Már nem én álltam tettem
otromba színterén,
ha nem egy ősi haragvó
gyilkos ellenség.
Hús cafatos fogai között
tartotta haragosom lelkét,
kígyó nyelveivel nyalogatta
kiontott vérét.
És kaján vigyorral ragyás
képén szégyenemet bámulta,
büszkén gondolt az
általa koholt vádakra.
Én össze roskadva figyeltem
jellemem kudarcát,
már megint átvágott az örök
hazug, megettem a masszát.
Azt a pusztító lassan
ölő mérget,
ami Ádám óta gyilkolja az
emberiséget.
