Ülök a kövön nézem a fénytelen
acélsineket!
Valahol a messzeségben összeérnek.
Sápadozik a nap, búcsút int az ősznek.
Széthuló sugarain ringatózok.
Ábrándok, álmok keresnek menedéket
az égbolton
Bíborra festik a horizontot.
Ülök a kövön!
Lelkem fűrészfogai marják vágyaim.
Ölnek gondolataim mindent
mit akarok
Keresem utam jövőjét s mondok
magamnak sok, sok mesét.
Ülök a kövön
Felhők kékségének darabjai
hullanak rám.
S hallom a béna akarat
énekét
Ülök a kövön
Ölel a szerelem zöldszemű lány
szavaival keringőzök.
Szemének könnye gyöngy a test
könyörög.
Ülök a kövön!
Minden széppé válik.
A lelkem gyógyul, s fényesedik
Kezének fehérsége ragyog,
hálót sző bőrén
S én szabad vagyok, szabadabb mint
szabadon.
Már nem ülök a kövön!
Fényéveken át rohanok, a szerelem
szabadságát kapom!
A nő nevetveutánam kiált.
Szaladjál!
Utad jövője hív, kiált.
gufi - március 10 2009 09:12:52
Kedves Csaba!
Jó néha magunkba roskadva elgondolkodni,múlton és jövőn,
keserűségen,örömön.Foglalkozni a szabadság fura értelmével.
És jó megnyugvást kapni, egy méltó szerelemben.
Versed nagyon kifejező számomra ezt közölte.
üdv:gufi
maximum - március 10 2009 16:17:03
Kedves Csaba versed mélysége és rejtett világa nagyon tetszett! üdvözlettel: maximum
nemeti6 - március 12 2009 18:04:04
köszönöm szépen a hozzászólásokat
