|
 Vendég: 18
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,226
|
|
Tizenegyedik
A csodakert
..."Amikor az idő, évről éve pereg, csak
emlékeket hagy hátra, - néha boldogat,
de nagyon sokszor csak kegyetlent"...
(emlékeiből él a világ)
- Már nagyon rég jártam arra, ...talán hónapok, - vagy évek teltek el? Már a festmény is megkopott a házfalon,...(a tulipánok és az alvó kislány) néhol lepergett.
- A kis vályogház, elhagyatott porta, a kertben aszat és dudva él.
Málló vakolat, festékhámlott ajtó és ablak, porlepte üveg őrzi a nyugvó csend éjét.
Távolabb a kertben, fakó, festéke-vesztett pad, (régi emlék), - benne szú percegi a múló időtlenségét.
- Amott a kis kertkapu, emlékek hosszú sora, csikorgó jajként fáj neki az idő! (A múlt egy dermedten merengő otthona, már csak a szél játszik vele)
- Most oly más minden, halottnak tűnik, de mégis él, s bár ha gazdátlan is mára valamit tartogat még. Visszafordulnék, de belesajdulva csikordul a rozsdás kapuvas,
- szólítanak, "kérlek, ne menj még!" - S látom, az ősz öreg bácsi csoszog felém. (bocskora olyan, mint akkor, rég) Átölel, borostás arcát a nyakamba temeti,
- "oly rég vártalak", - suttogja.
Majd szemembe néz, s látom könnyező tekintetét.
- Már harmadszor járok itt az óta, s még sem lelem, - félek baja esett és többé már nem dédelgethetem!...
- "Hjaj, - sóhajtok, elcsuklik a hangom,
- csak a szívem ne fájna annyira, s hogyan is mondjam el?"
- Ő már nincs , nincs többé csak az emlékeinkben!...(akkor tájt).
Elmerengek s tekintetem emelem az ég felé.
- Most zokogva tör ki, s két kezébe temeti arcát.
- Sosem akartam ezt, - sosem! suttogja összeszorult szívvel.
Magamhoz ölelem, csitítom keserét, majd engem is elhagy az erőm,
(kérlel egy könnycsep, - engedjem, hadd menjen el...)
- együtt sírunk, együtt zokogok vele.
A kertből sóhat egy kis virág,
- itt vagyok, ne sírjatok, mert nekem is fáj!
Egy piciny százszorszép, csókra hív az ajka, majd reppen egy pillangó, (olyan csúnyácska sárga), de a kertbe fényt lop, arany, bronz s óezüst színeket, hol furcsa lesz az árnyék s minden kis szeglet. Reppen, s merre elszáll, bíbor port hint s angyalok fátylát. Halk énekkel tölti az űrt s ajkunkra cuppantja édes csókját.
- Amerre száll, egy varázslat, nyílik a virág.
- Szellőrózsa, habszegfű, nebáncsvirág, s boldogan kúszik a mályva, napvirág tündérén mosolyog, csak a kis vályogház csendes,
s most halkan ő zokog.
Odabent nyöszörög a magány, ódon ládácska porlepte pamlagán, benne összesárgult papírlapok, hol egy fecni, hol egy sebtiben írt
bölcsesség, s elkönnyezett maszatsorok.
Az ajtórésen sír a huzat, - engedjetek szabadon!
Majd tárul az ajtó, hideg rézkilincse piszkos, zöldmaszatot hagy a kezemen. Fejem felett bereppen a pillangó és a csoda itt terem.
Nem is tudom, szabad-e, a ládikóba nyúlok, s bátortalanul olvasom a sorokat.
Emlékeiből él a világ.
Louis De La Cruise
20090413
Minden jog fenntartva! |
|
|
- április 13 2009 20:35:04
Kedves Louis!
Írásod emlékkép mi kissé fájó.Feleleveníted kamaszkorom, mikor egy lánynak udvaroltam.A kis parasztház tűzfalán egy csodálatos fesmény volt látható.Húsz év elteltével már kocsival egyszer arra jártam, és a tűzfalnak már csak a felét láttam,
szint úgy a fesménynek.Hogy lakóival mi lett azt nem tudom, de most olyan jó volt vissza gondolnom.
Megint megfogott műved,igazán nagyra értékellek.
üdv:gufi |
- április 20 2009 18:57:06
Köszönöm, kedves Magdi!
Az imént jutott eszembe, (talán halványan), de mi villámként szúrt;
..."Ne kívánd, hogy szeresselek,
mert kit valaha megszerettem;
- mind meghalt!"...
már talán az emlékek sem segítenek!
Louis |
- április 20 2009 18:59:34
Köszönöm, kedves Gufi!
Ami egyszer képként belénkégett az örökkön "visszajátszható"
(csak egy pillanatra csukjuk be a szemünket!)
Baráti szeretettel: Lajos |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. augusztus 07. péntek,
Ibolya napja van.
Holnap László napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
