Mint egykoron vidáman ragyogó csillag,
Mi hófehér fényét elvesztette,
Vagy a játékosan lubickoló kis hal,
Miután folyója kivetette,
Hasonló érzés ragadott el magával;
Szívemet a magány foga marta,
Jeges markával a végtelen üresség
Lelkemet mélyről kifacsarta.
Szemembe kín, félelem könnycseppje szökött;
Táplálta szívem bánatfolyója,
Ám az űr: hiányodnak túl hideg szele
Rögtön az arcomra fagyasztotta.
A csillag-tűz viszont ragyogón lobban fel,
Mint millió forró, fényes-kályha:
A veled élő jövő egy egész élet,
S csak percnyi a mosolyod hiánya!
Torma Zsuzsanna - április 21 2009 12:39:25
Kedves Tris!
Nagyon szép, jól rímelő a versed!
Szépek a megszemélyesítések és örülök, hogy a mosoly hiánya számodra csak egy percnyi, és a jövő egy egész élet.
Csak az az élet hosszú legyen!!!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
Hullocsillag - április 21 2009 14:47:55
Köszönöm szépen, Zsuzsanna!
gufi - április 21 2009 15:10:58
Kedves Tris!
Szépen megfogalmaztad,az az kézzelfoghatóvá tetted.
nagyon jó lett.
üdv:gufi