(2002 , május 27-e, az újra születésem emlékére.....)
Csak néztem a fákat, ahogy tépi a vihar,
leveleik ziláltak a szél halott port kavar.
Álltam a sötét szobában az ablakra tapadva,
rettegés öntött el. - Magamra maradtam!
Mint fél?rült úgy álltam remegve, s félve,
nézve a hideg es?t, napot remélve.
Éreztem valami megszakadt itt legbelül,
a nyugalom mint simogató, messze elkerült.
Éreztem baj van! - Mi ez a rettegés?
Er?m elfogyott a bátorság már kevés.
Szállt a lelkem a széllel idegen fénybe,
tudatom maradt földi jelt remélve.
Iszonyú fájdalom hasított mellkasomba,
zsibbadt ?rület mind a két karomba.
Éget? érzés tombolt a hátamban
s, fojtó kint éreztem, nyakamban, vállamban.
Ennyi egy élet? - minden semmivé lett,
ezernyi gondolat tombolt a fejemben,
mi lesz a gyermekeimmel? - Ki lép a helyembe?
Mit hagyok nekik? - Istenem segíts!
Valami itt belül megszakadt,
szerelemre is, csak beteg szív maradt.
De vagyok értük! - megszánt az isten.
Hisz értük vagyok! - ?k minden kincsem.
