Ezer húr fojtogat egy olyan hajnalon,
Hol nélküled fülledt fagy vár az ablakon.
Suttogó táj, némaként üvölt a semmibe.
Itt puha késem nem vágyódik senkibe.
De felriaszt a való s üldöz az üldözött,
A búcsú int éjjel, ki reggel még üdvözölt.
Elszáradt sárdarab vagyok cipődön.
Tisztíts, míg a hurkot megkötöm,
Nyakad köré drága élet!
Sánta a bot s az én lábnyomonban lépked.
Tükör s halovány alkony,
Oszló kelme, ki Ágnes asszony
Keze által foszlik patakba,
Tiszta ruhám arany, éjjel öltözik a salakba.
Peron-magány a látványod,
Hűtlenség lett azóta a bálványod.
Totem számomra a karó,
Melyben orcád oly álmodó,
Mintha én tettem volna.
Pedig csak tenném s dobnám fel a holdra.
Van kit szeretek, várok.
De van kit taszítok,
Kit temetek holtan vagy élve,
Kinek ásóm ékesíti vére.
