Égből hullt le anyaga a magánynak.
Fehér, mint friss szállingózó hópehely.
Sűrűje vihar - gyorsan lepte a tájat.
Átok verje ki mezőire ködöt lehelt,
- Ködöt lehelt rá a gyarló egyedüllét,
Ködét fonta rá a szürke pók, a bánat.
Bolond és fagyos szelek futkosnak,
Jégpalotámban csordultig a jégkehely.
Vadságot iszom s őrölnek a vágyak,
Egyszer majd megölnek a jéghegyek.
Jeges tudás fájának eszem gyümölcsét,
Vázám otthont ad egy hűs jégvirágnak.
Legyen lelked a nap, fuss te sötét rém.
Áradjál szét bennem, hű csókokat lehelj.
Adj gyilkos tőrdöfést bú - magánynak
mi elátkozott, vérző jég - kínpadra ver.
Hallgass, őrködj csodásan én felettem,
legyél lelkemnek ragyogó Északi - fény.
