|
 Vendég: 34
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
Varázslat
Bíbor napsugarak szánkóznak az égen,
Rózsaszínű felhők játszanak a szélben;
Fellegekből ezüst kristályok hullanak,
Tündérmesét varázsolt odakint a nap.
Az idő elfutott, én viszont maradtam,
Bizton tudom már: átok sújt le rajtam.
Megszűnt a napfény, megszűnt a ború,
Nem érzem a levegőt, s ez olyan szomorú…
Az évszakok régóta megszűntek létezni,
Sem hideget, sem meleget nem tudok érezni.
Nem merek vigadni, nem merek gyűlölni,
Munkám rabja vagyok, mely tán meg fog ölni.
Sötétségre ébredek, sötétségre fekszek,
Életem homokszemei lassan leperegnek.
Jövőm ugyan látom, emlékeim nincsenek,
Voltam-e én valaha komolytalan kisgyerek?
…Üres a tankönyv, nem látom a betűket,
Sírnak értem azok, kik egykoron gyűlöltek.
Nem érzek boldogságot, nem érzek fájdalmat,
Sír értem ellenség, s sír, ki támogat.
Meghalt a világ, a levegő fagyott,
Az idő elillant, remény elhagyott.
Nem látok semmi mást, csak a hópelyheket,
Gazdag tündérvilágot üres élet helyett.
Az utcai lámpák fel-felfénylenek,
Az alkonyi pírre est ereszkedett.
Halk lépteim süppednek a hóba;
Jéghideg, fagyos ezüsttakaróba.
Igéző szépség arca nevet felém,
Akár egy megmentő, jóságos teremtmény.
Kitárja szárnyait, felém nyújtja kezét;
Ezüstfehér haját hópelyhek csipkézték.
”Miért látlak szomorúnak, aprócska lélek?
Álmaid messze elhagytak ma téged.
Egyedül maradtál csendes világodban,
Végignézed, hogy körülötted az élet összeroppan?
Hadd hozzam el a varázslatot neked,
Repüljünk messze, a hegyormok felett!
Csodás meglepetést hozok el számodra,
Szeretném, ha mosoly szállna az arcodra.
Megsebzett gyermek, nyújtsd ki két kezed,
Szomorú lélek, hadd vigasztaljalak meg!
Mikor egy világ nevet körülötted,
Nem hagyom, hogy Te ugyanezt ne tedd.”
Amint ezüst ujjai megragadják kezem,
Eltűnök, s talán már nem is létezem.
Messze szárnyalunk, túl a hegyeken,
Értetlen boldogság jártja át a lelkem.
A távoli nap sugarai felsikoltanak,
Vörös lepel úszik kék felhők alatt.
Odalent kis házak merednek az égre,
Lehajtva fejüket békés szendergésre.
Vak feketeség hálózza a teret,
Maga alá temetve a vörös fellegeket.
Hullócsillag hagyja el búsan az eget,
A falucska szemére álom ereszkedett.
Megcsillan egy tó fagyott jégtükre,
Sima felülete néhol át volt ütve;
Ezüstfák hajolnak a nemes páncél fölé,
Tükörképük lesik örökkön-örökké.
Mintha a Mennyországból kristály hullana,
Bokrok ágait borítja ezüst zúzmara.
Tündéri telihold mosolyog le reám,
Vakító fénye átfut minden egyes fán.
Jégfüzérek keretezik a meleg otthonokat,
Valamennyi kémény vidám dalra fakad.
Apró madárkák szállnak az ablakba,
Csőrüket a hideg üvegnek koccantva.
Az utcácskákat lassan hótakaró fedi,
Szánkót ragad kezébe, ki csak teheti.
Tündéri kísérőm tekintetét reám szegezi,
Ezüstös tincseit jégcsap keretezi.
”Íme, láttad birodalmam, gyermek,
Halandó lélek ezt eddig sosem tehette meg.
Most vissza kell térned a rút realitásba,
S el kell feledned, mint nyílt utad szép Tündérvilágba.”
Mosolyom elillan, szívem összerezzen,
Nem érzem a testem, nem érzem a lelkem.
Nincs többé, ki szívembe újabb sebet ejtsen,
Ki arra kért, világát hamar elfelejtsem.
Egyedül maradtam; odakint csendben hull a hó,
Tündérarc nevet reám, akár egy rossz manó.
Messze repül, ám el nem visz magával,
Elhagyja a gyermeket minden bánatával.
Magába zárkózva, távol a világtól
Boldogan felnevet, tán gúnyt űz önmagából?
Felemeli fejét, s büszkén lép előre,
Szívek millióit döfi át a tőre.
Lelkét páncél borítja, jéghideg a szíve;
Hatalmas birodalma… s a büszkesége.
Egyetlen ember nincs, ki sebet ejt lelkébe,
Világok hatalmát veszi két kezébe.
Míg a fény eléri, nem lelhet békére,
Egy világ tör addig is éji életére.
Elveszik koronáját, s a mélybe vetik;
Ontják piros vérét, míg csak tehetik.
Ám mikor leszáll az éj, újból felébred,
Ezüstös porral hinti a téli meséket.
Édes álmot hoz a szendergélőknek,
Boldog az, ki óvó szárnya alatt ébred.
… Visszatérek sivár, szürke életembe,
Mennyország helyett földi büntetésbe.
Az óra mutatója újból körbejár;
Felrikolt az élet, többé meg sem áll.
Mégsem ugyanaz, nagyon megváltozott!
Érzem a hideget, s minden állapotot.
Hópelyhek szállnak; jegesek, tüskések,
Tőrként hasítják fel az életteli szívet.
Mézeskalács illata száll a levegőben,
Hófehér angyal lépeget előttem.
Csengőszó zendül fenn a magasban;
Egy-egy kisgyermek kutyaszánra pattan.
Süvítő szél űzi a felhőket,
A hold tündöklő fényben fürdeti az eget.
Végtelen boldogság járja át lelkemet;
Ha csak néhány percre is, de: nevetek!
Tovatűnik minden, mi egykor létezett,
Nem maradt semmi más, csak a képzelet.
S mégis mi oly gyönyörű a téli éjszakákon?
A varázslat, miként elragad az álom. |
|
|
- május 13 2009 19:14:38
Egy hozzáfűznivaló a versemmel kapcsolatosan:
úgy olvassátok ezt a förmedvényt, hogy egy 67 nevezős verspályázat 65. helyezettje  Azért a véleményekre kíváncsi vagyok. |
- május 13 2009 21:10:28
Kedves Riddler!
Ragyogó meseszerü versedhez gratulálok.
üdv:gufi |
- május 15 2009 11:18:47
Egyáltalán nem förmedvény.
Nekem személy szerint tetszett. Nem kevés munkád lehetett vele. Tartalom és a forma, rímek... Jó vers. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
