A néha nap hozzám
csepegtetett gondolataid
borítják zöld lombba
elfásult, rejtett lelkemet,
melynek bús tükrében
párás sóhajjal elhalnak
nyár ruhájába bújt
hegyek, megfestett fellegek.
Tettetett közönnyel
formázlak szavakból,
Távolból őrizlek
tegnapok arcából.
Nevedet mormolom,
mint pogány hűs imát,
lelkedet szorítom,
mint szívkő talizmánt.
