Napkorong

A szűz és a hold

Egy apró csillanás,
A hold kacsintott reá,
Megannyi udvarhölgye pirulásán kacag,
Szendén mosolyogva néz mindannyijukra.

Hangtalan hangján szól hozzá a széllel,
Apró simogatás, mit arcán érez,
A távolban kis madár csiripel közbe,
A csillagok lepisszegik, aludnia kéne!

Arcán még a szűzi pír,
A kíváncsiság a legnagyobb kín,
De tudja, mi legbelül hajtja,
Azt ő néki még nem szabad.

Fejét elfordítva,
Ablakot bezárva,
Fájó szívével nem törődve,
Álomra hajtotta a fejét az éjjel.

Várta őt a hold,
Mellén hamvas rózsa volt,
S midőn felkelt a nap,
Zokogva tűnt el a paplan alatt.

Nem értette miért tette ezt vele,
Hisz ő csak látni akarta egyszer,
Megadni minden gyöngédséget, mit kíván,
S elengedni hajnal tájt.

A leány felkelt,
Bánatos tekintettel nézte a szürke világot,
Míg kertjében sétálgatott,
Csak a holdra gondolt.

Körülötte ezer meg ezer csodaszép bimbózó virág,
S ő egyet sem csodált meg igazán,
A világot káromolta minduntalan,
Mert szerelmét soha igazán nem láthatta.

A világ sem tudhatta,
Mert ha tudta volna,
A holdat elkergetnék,
S ő abba belehalna!

Jött az éj,
Alkonyatkor a lány sóhajtozva lépett az erkélyre,
Érezvén a szellő szerető mozdulatait,
S várta mikor láthatja a holdat s egész csillag udvarát.

De aznap éjjel nem jött fel a hold,
Minden csillag a felhők mögött bujdosott,
Könnyek szöktek a lány szemébe,
De nem ment el.

A kőkorlátra támaszkodva,
A szél felszárította le nem gördült könnyeit,
S ő ott várta a holdat, hátha előbukkan újra,
De nem jött.

Éjfélkor kongott a harang,
Majd szép lassan,
A hold s egész csillagudvara
Kilépett az égre.

A hold szíve nagyot dobbant,
A lány a korláton elszenderülve várta,
Hatalmas fényével felébresztette őt,
S átlátszó karjaiba vonva hallgattak együtt.

A világ szava tiltakozott.
A család felháborodott.
De a lány aznap éjjel,
Feleségül ment a holdhoz.

Létüket a csillagok őrzik,
Történetüket a szél süvíti,
Boldogságukat a madarak csicsergik,
Életüket egymás mellett élik.