Napkorong

Életeken át

Csobogok egy kis patakban, dalolok a köveken.
Csordogálok vidáman a hegyeken, s a völgyeken.
Befutok egy nagy folyóba, szerte-széjjel áradok.
Áttörök a medren túlra, sorsom ellen lázadok.

Elmosom ki utamba áll, áttöröm a gátakat.
Új időknek szavát viszem, én vagyok az áradat.
Elfogyott a lendületem, megállok a földeken.
Rájövök, hogy korlátaim, mindet át nem törhetem.

Rám ragyog a Nap sugara, felszállok a magasba.
A felhőknek fátyolában változok más alakba.
Esőcseppként szálldogálok, zuhanok a magasból.
Pocsolyává alakulok, sok kis cseppnyi alakból.

Szivárgok a föld mélyébe, szűk csatornák rejtenek.
Barlangoknak nyirkos mélyén, a sötétség eltemet.
Folydogálok szépen csendben, vékony vízér alakban.
Apró pici forrás fakad, egyszer csak az agyagban.

A fény felé török újra, ismét visz egy kis patak.
Kavicsokkal énekelve, az idő vélem elszalad.
Rohanok a nagy hegyekről, egy tiszta tó vár reám.
A medrében fürdik nyáron, rengeteg sok szép leány.

Megpihenek a medrében, élvezem az életet.
Úgy érzem, hogy célba értem, most már el nem tévedek.
Telik-múlik így az idő, otthonom a tiszta tó.
Beköszönt a hideg évszak, nagy pelyhekben hull a hó.

Fagyos a táj körülöttem, én is jéggé dermedek.
Befagytam az állóvízbe, fáj a szívem, szenvedek.
Úgy érzem, hogy nincs már jövőm, mégis lassan olvadok.
Öreg lettem, elfáradtam, szépen lassan sorvadok.

Reám süt a Nap sugára, szállok is az égbe már.
Viharfelhő zár magába, sok esőcsepp várva-vár.
Mennydörgéssel, villámlással zúdulok a világra.
Esőcseppként reá hullok, egy gyönyörű virágra.

Lefolyok a gyökeréhez, éltetem a virágot.
Szépségével beragyogja ezt az egész világot.
Aztán Ő is hervad lassan, majd a földben elporlik.
Egy harmatcsepp megsiratja, és a földben elfolyik.

Várnak rám a messzeségek, vágyam még egy pici tó.
Otthonomra vágyom régen, lelkem tiszta, mint a hó.
Indulok a talajvízbe, szebb időkről álmodok.
Mindent ami meggátolja, a pokolra átkozok.

Sodródok a földnek mélyén, elindulok utamra.
Egy szép napon rátalálok, hűvös vizű kutamra.
Kihúzott egy lány a kútból, majd a szomját oltottam.
Lecsurogtam hát a torkán, szorongását oldottam.

Kisgyermek volt méhe mélyén, megszülte a szép leány.
Édesanya lett a lányka, két szép szeme várt reám.
Könnycsepp csordult két szeméből, lepottyant mert elfáradt.
Gyöngyszemekké vált a földön, majd egyszer csak felszáradt.

Pára lettem immár újra, jó messzire fújt a szél.
Szélnek szárnyán elrepülvén, egy harmatcsepp útra kél.
Eső hullt az óceánra, elvesztem a tömegben.
Kifogytam a csobogásból, elfogytam a szövegben.

Hullámzik a véleményem, hullámzik az életem.
Elvesztem a nagy tömegben, találj rám ha kérhetem!
Hullámzik a hangulatom, egyszer fent van, másszor lent.
Csepp vagyok az óceánban, aki új utakra ment.

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - május 27 2009 11:50:14
Kedves Obuda!
Ez a versed megint nagyon szép, a kis vízcsepp körforgásáról. Én is már sokszor gondolkodtam azon, hogy egy vízcsepp mennyi formában és hány helyen jelenhet meg a Földünkön. Te nagyon szépen, jól érzékeltetted azt a körforgást, ahol egy vízcseppecske megjelenhet, az égtől a földig, s a földtől az égig, és még a föld alatti vízereket is megemlítetted. Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a szívünkből a nagyereken terjed a vér a test minden szegletébe, s majd a visszereken keresztül újra visszatér a szívbe.
Az emberi lét is ilyen, ahonnan elindulunk, oda térünk vissza. Talán (sokan hiszünk benne), újra és újra mi is megszületünk, csak valahol máshol, máskor.
Nagyon tudom értékelni a hosszu verssorok ellenére is a következetes szótagszámokat és a jó rímelést, amely a vers olvasását megkönnyíti, tehát gördülékeny.

Üdv.: Torma Zsuzsanna

gufi - május 27 2009 14:55:40
Kedves Obuda!
Csodás örök körforgást mutad be versed.
Az éltető természetnek porszeme a tested.
Most tengerben vegyültél apró pici cseppként,
De felszálsz a fellegekbe leheletnyi pára ként.
Nagyon jól megírtad.
üdv:gufi