A telehold ezüstje
árnyékot ad a
dimenziókba szorult
tereptárgyaknak,
elvéve tőlük
a színeket,
s a félelem
mozgatja csak
a kivetülő sötétséget,
és feledésbe
merevíti a
kíváncsiságot.
A madarak csöndjében
neszezik az éhség,
s ordításba fullad
egy-egy halálhörgés,
és az ember fényt gyújt
önmagától félve
rejtekében, miközben
asszonya ölében keresi
sokasodásának élvezetét,
engedve magára izzadni
nyugvása ingerének
vérbő leheletét.
Láthatatlanságomban
ülve a teraszon,
álomra készül bennem
szememet csukva a lélek,
lábamnál kutyámban
szuszog a tüdeje,
s a remegő csillagok
előtt felhők sziluettje
takarni készül a holdat,
s a szél úrfi gyöngéden
rugdossa érzékeimet
ágyam melege felé.
Peszmegne Baricz Agnes - június 01 2009 15:24:19
Kedves Mihály!
Nagyon tetszett. Ez lehet, hogy groteszk, vagy legalábbis súrolja...?
Szeretettel: Ági
Nagyerdessy - június 02 2009 10:53:48
Kedves Ica!
Én nem maga a vers vagyok. A lélek látószöge az, és a szóhasználatom, ami után beazonosítanak.
Kedves harmat!
Ez az írás arról szól, amit te látsz benne. és amit hasznosítani tudsz magadra bontva.
Mindez szerintem; Mihály
.... és sikeres holnapot:munkában,sorsba
