Sikolyok, halálordítás
kínok gyönyöre, áldott kínlódás.
A vér lüktetve
zenél fülemben.
Agyamat elnyomja tompa búgás.
Hörgés, és kiáltás.
Már elhal ajkamon a sírás.
Már elhal, s bújok hozzád.
Törlöd könnyeimet.
S gyönyörömet
átéltem már, csitítasz.
Két er?s karodban tartasz.
Holmi könny? rongybabát.
Mintha nem is Te kínoznál.
Mintha nem Te szakítanál
szét, jajj úgy fájt.
Mintha nem Te suttognál
kígyóként fülembe. Vakítanád
agyamat gyönyört?l.
S csöbörb?l
vödrömbe a fájdalmat
nem Te ?znéd.
S nem te t?znéd
ki célul könnyeimet,
melyek gyönyörödet
segítik idézni.
Kínlódásomat nézni,
mint általad kínlódni,
épp oly gyönyör?.
Szörny?, szörny?.
Állatias vad tépázásnak
t?nik, de érzékeimen zongoráznak,
idegeim szálain, a fájdalmak.
És gyönyör,
mi betölt
és eltölt, és tompít.
És agyamban sikít
érzések szörnye,
kíngyönyörre.
Mely ájulásig kerget,
s eszméletemet
mégse hagyja veszve.
Csak remegek.
Remegek s alélt tompaságon át
érzem tested illatát.
S húzol magadhoz,
mint acél a lágy patakot
mint zúgó agyú csermelyt
úgy érint. Magadhoz emelsz.
denes - augusztus 23 2007 05:35:32
Mit ne mondjak, mindent bele adtál e versbe, szinte egyszerre érezni a kínt és gyönyört, mint egy önemészt? extázis.
