|
 Vendég: 8
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
Nem tudhattad, mit éreztem akkor.
Csak mentél, nem néztél vissza.
Talpad alatt a remény kavicsai porladtak,
vihar támadt, a lélek tombolt valahol legbelül,
és ott ültem a kis padon, most már egyedül.
Könnyeimbe mosta ólomlábait az idő,
már nem siettem sehová, hisz senki sem várt
és szürkén pislákoló ablakok kacagtak,
arcomra a lenyugvó Nap utolsó sugara
mart, fájdalmas vigyort.
…és elindult a vonat, lassan, döcögve,
mintha tudná, most tép ki valamit belőlem,
viszi magával és hirtelen rám szakadt a soha többet.
Nyitva maradt lelkembe belopódzik a magány, átkarol,
de benn a szív, mint búcsúzó vonat, hangosan zakatol. |
|
|
- június 20 2009 05:43:20
Megható és csodás ez a versed. Az egyedüllét és a megcsalatás remekművet hozott ki belőled. Örömmel olvastam versedet: Metál |
- június 20 2009 07:40:47
Nagyon erőteljesen tudod átadni képeiddel a fájdalmat, kedves Szhemi!...Gyönyörű a versed!...Gratulálok!...Lyza  |
- június 29 2009 15:51:19
Szomorú.. Tetszett. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. április 05. szombat,
Vince napja van.
Holnap Vilmos, Bíborka, Vilmos napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
