Nem tudhattad, mit éreztem akkor.
Csak mentél, nem néztél vissza.
Talpad alatt a remény kavicsai porladtak,
vihar támadt, a lélek tombolt valahol legbelül,
és ott ültem a kis padon, most már egyedül.
Könnyeimbe mosta ólomlábait az idő,
már nem siettem sehová, hisz senki sem várt
és szürkén pislákoló ablakok kacagtak,
arcomra a lenyugvó Nap utolsó sugara
mart, fájdalmas vigyort.
…és elindult a vonat, lassan, döcögve,
mintha tudná, most tép ki valamit belőlem,
viszi magával és hirtelen rám szakadt a soha többet.
Nyitva maradt lelkembe belopódzik a magány, átkarol,
de benn a szív, mint búcsúzó vonat, hangosan zakatol.
Metallica - június 20 2009 05:43:20
Megható és csodás ez a versed. Az egyedüllét és a megcsalatás remekművet hozott ki belőled. Örömmel olvastam versedet: Metál
Lyza - június 20 2009 07:40:47
Nagyon erőteljesen tudod átadni képeiddel a fájdalmat, kedves Szhemi!...Gyönyörű a versed!...Gratulálok!...Lyza
heaven - június 29 2009 15:51:19
Szomorú.. Tetszett.
